Elköltöztem, 29 hónap együttélés után, mert elegem lett sok mindenből. Elegem lett abból, hogy egy éve én tartom el és ő semmire sem törekszik, csak amikor fellángolásai vannak és az is addig tart, amíg bele nem merül valami számítógépes tevékenységbe, alvásba, evésbe. Mindig nagy tervei vannak és semmit sem valósít meg belőlük. Mindig bölcsen beszél a spiritualitásról, folyton kioktat, hogy hogyan is javuljak meg és legyek tökéletes, eközben ő mai napig több dologtól függ (cigi, számítógépes játékok, facebook) és rengeteg dührohama van, igazságtalan és rendszeresen leszedi az összes energiám, én pedig belefáradtam ebbe. Ha a pénzre tereltem a szót, akkor behódoltam Mammonnak. Persze közben legyen minden. A céljaimat mind sutba dobtam, hogy az övéit megvalósítsuk, ám hiába, mert a kitartása nem az igazi.
Nem vagyok én sem egy matyóhímzés, de azért álljon meg a menet. Nem neki kéne engem eltartani? Ha már.
És mégis. Itt fekszem egyedül az ágyon, pihenek, írok, mégis csak ő jár a fejemben. És arra gondolok, hogy ha nem voltam boldog mellette és nem vagyok boldog most sem, akkor bizony könnyen lehet, hogy a hiba nem az ő készülékében van, hanem az enyémben. Mert akkor ki a hülye? Ki az, aki képtelen a boldogságra? Vagy csak időnek kell eltelnie és jobb lesz? És újra visszatalálok magamhoz? De az az igazság, hogy nem akarok már olyan lenni, mint régen. Egyszerűen nem tudom, mit akarok.
Nem akarok nap mint nap ugyanott dolgozni, ugyanazt csinálni, utána hazamenni, enni, fürdeni, pihenni, utána másnap reggel vissza abba a munkába, amit ki nem állhatok és így tovább. Mókuskerék.
Valami nagy-nagy változásra van szükségem. De mire?
